2009. szeptember 21., hétfő

Gyurkovics Tibor: Isten választottja

Gyurkovics Tibor - Isten választottja

Akit az Isten rendel
azt soha ne engedd el
fogd a kezét, a lábát
a fenekét, a bokáját -
abba mindig kapaszkodj
ha lerúg is, ragaszkodj
nézd a fogán a fények futását
szemöldökének varázsát
este hatkor
hogy milyen nagy ilyenkor
lesd a körmei ívét
hogy kikaparják ismét a szemed
hogy ne lássad az elárultatásod.
Föltündöklő nyakát nézd, ahogy sohase másét
becsapva és szelíden, ahogy rendeli Isten.

Mindent megér a szobája, a melege, a mohája
a dunyhája, az ágya, az összerándulása
a bőre reszketése, a beleegyezése
a bögye, a bibéje, a pihéje becézve.
Mindent megér, ha Isten elrendeli
egyetlen és szűzi szerelemnek
akit csak Neked enged... azt soha el ne engedd
legyen kicsike, mulya, vagy leány elárulva
akit az Isten enged, az legyen a szerelmed...
_______________________________________
Bereményi-Dés: Hóesés
Vasárnap délután, nézd mindent elborít,
Az a hó, mit vártunk lent a sár helyett.
Megjött a hóesés, és aki égre néz,
A szemét nem tudja nyitva tartani.

Mert a hó vastagon kavarog.
Végre az, az amit akarok.
Ez egyszer az amit akarok.
Eljött és vastagon kavarog.

Vasárnap délután, és semmi lárma nincs,
Csak neszek, és gázolsz kristály szőnyegen.
S ahhoz hogy így legyen, várnom kellett nekem,
Sár helyett nagyon kívánni hóesést.

Hát megjött, gazdagon kavarog.
Ez egyszer az amit akarok.
Végre az, az amit akarok
Eljött és gazdagon kavarog.

Húzz fel másik cipőt, gyorsan úgy készülődj,
Mint egy nagy út előtt, nagyon nagy út előtt.
Mintha más távoli várost hódítani,
Indulnál, gyere, vágjunk neki.

Vasárnap délután, várost hódítani,
Gyere el, mert végre itt a hóesés.
Vártunk rá eleget, eljött a sár helyett,
S a szemünk nem tudjuk nyitva tartani.
Mert a hó vastagon kavarog.

Végre az, az amit akarok.
Ez egyszer az, amit akarok.
Eljött és gazdagon kavarog.





___________________________________
________________________________________________
Cserepek (részlet)

Róma dicsőségét a leomlott Karthago pora őrzi örökre
el ne feledd ezt szép római harcos soha el ne feledd...





A HÁRSFAÁGAK CSENDES ÁRNYÁN
Walther von der Vogelweide



A hársfaágak
csendes árnyán,
ahol kettőnknek ágya volt,
ott láthatjátok
a gyeppárnán,
hogy fű és virág meghajolt.
Fölöttünk az ág bogán
ejhajahujj!
dalolt ám a csalogány!



Vigan futottam
ki a rétre,
és kedvesem már várt reám.
Oly izgatottan
jött elémbe!
Mily boldogság volt, Máriám!
Hogy megcsókolt-e? Meg biz ám!
ejhajahujj!
Most is pirul belé a szám.



S tréfás kacagva
hamar ágyat
vetett szép pázsitos helyen.
Nevethet rajta
s titkon vágyat
érezhet, aki arra jön,
mert jól láthatja a nyomot,
ejhajahujj!
amit a fejem nyomott.



Ha tudná más azt,
hogy mi jártunk
ott! ó hogy szégyelném magam!
Nem sejti más azt,
mit csináltunk,
csak ő maga, meg én magam,
meg egy kis madár a fán,
ejhajahujj!
az nem árul el talán.



(Babits Mihály)





____________________________

2009. szeptember 18., péntek

Juhász Gyula: Béke

És minden dolgok mélyén béke él
És minden tájak éjén csend lakik
S a végtelenség összhangot zenél
S örök valók csupán mély álmaink.

És minden bánat lassan béke lesz
És mindenik gyötrődés győzelem
S a kínok kínja, mely vérig sebez,
Segít túllátni a szűk életen.

Testvéreim: a boldogság örök
S e tájon mind elmúló, ami jó
S az élet, a szép, nagy processzió,

Mely indul örvény és sírok fölött,
Az égi táj felé tart csendesen
S egy stációja van: a végtelen.

________________________________

2009. szeptember 17., csütörtök

Arthur Rimbaud:

A KENYÉR-LESŐK

A téli hóba, téli ködbe
a széles pincelyukra dőlve
áll öt gyerek.

Feszült inakkal lesve, térden
bámulják, hogy süti a pék benn
a kenyeret...

Erős, fehér nagyizmú karja
a tűzre rakja, magcsavarja.
Láng ég alól.

Hallják pattogni a kenyérkét,
aztán a mosolygós, kövér pék
egy dalt dalol.

Mind kuksol ottan, egy se moccan
és a pirosló lyukra hosszan
néznek kivül.

S ha holmi gazdag dáridóra
a szőke, illatos cipócska
végre kisül;

s a füstlepett gerenda alján
dalolni kezd a drága, halvány
kenyér-darab;

és száll a tűz-ajtón az élet,
bús, árva lelkük is feléled
a rongy alatt.

Ruhájukat a dér befújta,
de ég szemük, és élnek újra.
S csak néznek ők.

Rózsás orruk a rácsra nyomják,
s dalolnak látva ezt a pompát,
bús fény-lesők.

Imát dalolnak epedezve
s úgy lehajolnak a kemence
szent fényinél,

hogy szétreped rajtuk a nadrág,
s elkapja lengő ingök alját
a téli szél...

(Fordította: Kosztolányi Dezső)
JOHN DONNE: ELÉGIA A VETKŐZÉSRŐL

Jöjj, hölgyem, jöjj és vetkőzz le velem,
vágy kínoz, mikor nem szeretkezem.
S mint harcos, ha ellenségre talál:
lándzsám megfájdul, mert nem döf, csak áll.
Öved délkörét oldozd meg hamar:
Pruszlidat vesd le, olyan feszesen
tapad; más nem lát bele, de nekem
hadd suttogja a susogó selyem
esése, hogy most lefekszel velem.
Fűződre régtől féltékeny vagyok,
de megnyugtató, mikor kikapcsolod.
Oly szép vagy, ha ruhád leengeded:
kibukkanó nap nyári kert felett.
Cipődet rúgd le gyorsan; várja lágy
talpadat nászi templomunk, az ágy.
S le fejdíszed filigrán, csupa fény
hálójával; hajad szebb diadém.
Ily fehér ingben égi angyalok
szállnak a földre; magaddal hozod
azt, mit Mohamed Paradicsoma
ígér nekünk, örök gyönyört, noha
a kísértet is vászoningben jár,
de főleg égnek nem a hajam áll.

Engedd szabaddá szeretőd kezét,
hadd nyúljon alád, mögéd és közéd.
Amerikám! Frissen fölfedezett
földem, melyet bejárok, fölfedek,
aranybányám, országom, hol mohó
kényúr vagyok, egyeduralkodó,
s boldog pionír, miközben sötét
kincseskamrádon ujjam a pöcsét.

A lélek úgy teljes, ha testtelen,
s a test akkor egész, ha meztelen.
Az ékszer nem kell, az csak elvakít,
mintha Atlanta kincseket hajít,
s a bolond férfi szeme ottragad
gyöngyön, gyémánton, mert azt látja csak,
ami képkeret, könyvön díszkötés,
amatőr-öröm. De ennyi kevés.
Nyak, arc, derék, kar, láb, comb, csípő, mell:
a szeretőnek a nő teste kell.
A bűn nem bűn, és itt nem incseleg
az ördög sem. Engedd le ingedet.
Tárd szét magad, ne félj tőlem, ahogy
föléd hajlok. Gondold: bábád vagyok.

Mezítelenül is gondoskodom rólad,
vagy nem elég egy férfi takarónak?


(Faludy György)


_________________________________

Janus Pannonius:

EGY LEÁNNYAL SZERETNE LEFEKÜDNI

Ágnes, add, amit adsz uradnak is majd;
légy nyugodt: kicsi sem kopik le róla.
Mindkettőnk örömére lenne tetted.
Nyilván isteni kéz akarta ezt így,
s nélküle hogyan is születne ember?
S mit ha édesanyád nem ád apádnak,
hol lennél te is és e két csodás szem,
melynek lángjaitól elégek immár.
Nektek bármikor adni könnyedén megy,
elfogadni nekünk viszont aligha.
Megvan - jó, de kivárni kínkeserves,
és a legszomorúbb, ha nincs sehogy se.
Telve van vele mind a föld, s a tenger,
legkedvünkrevalóbb a nagyvilágon.
Ezt a szűzek előbb szabódva adják,
adják már azután halálig önként.
Junótól Jupiter kapott ilyent, Mars
Vénusztól, sok eföldi - égi nőktől.
Add hát! Ez neked is nagy élvezet lesz.
Ha pedig nem adod: gyötör csunyául.
Némán hallgat. Azaz: hiába kérem.
Ám mégis, mosolyog: remélnem enged.

________________________________________

Reményik Sándor: Az egyetlen tett

Reményik Sándor: Az egyetlen tett


Olasz Lajosnak
Ó forradalmak, ellenforradalmak,
Diktatúrák és rohamcsapatok,
S ti lobogók, vörösek vagy fehérek:
Én rátok olyan idegenül nézek,
És tőletek olyan távol vagyok,
Mint erdő csendje város-dübörgéstől.
Iszonyodom a meddő embervértől,
A semmitmondó, hangos, hazug szótól,
És mindenfajta népbolondítótól.
Jobbról, balról a riadókat fújják,
A véres jelzőlámpát lengetik.
És semmi sem nő - csak a nyomorúság.

Állok nagy erdő-csendem közepén,
Búcsúztatom a hulló levelet,
S tudom, hogy ezzel ítéletet mondok,
Ítéletet e vak világ felett:
Mikor a lét pillérei inogtak
És mint a viasz, minden elhajolt,
Egyetlen ércnél szilárdabb valóság,
Egyetlen tett: a költő álma volt.

1923



____________________________________
Reményik Sándor: Az egyetlen tett


Olasz Lajosnak
Ó forradalmak, ellenforradalmak,
Diktatúrák és rohamcsapatok,
S ti lobogók, vörösek vagy fehérek:
Én rátok olyan idegenül nézek,
És tőletek olyan távol vagyok,
Mint erdő csendje város-dübörgéstől.
Iszonyodom a meddő embervértől,
A semmitmondó, hangos, hazug szótól,
És mindenfajta népbolondítótól.
Jobbról, balról a riadókat fújják,
A véres jelzőlámpát lengetik.
És semmi sem nő - csak a nyomorúság.

Állok nagy erdő-csendem közepén,
Búcsúztatom a hulló levelet,
S tudom, hogy ezzel ítéletet mondok,
Ítéletet e vak világ felett:
Mikor a lét pillérei inogtak
És mint a viasz, minden elhajolt,
Egyetlen ércnél szilárdabb valóság,
Egyetlen tett: a költő álma volt.

1923


____________________________________
Pilinszky János: Te győzz le

Te győzz le engem, éjszaka!
Sötéten úszó és laza
hullámaidba lépek.
Tünődve benned görgetik
fakó szivüknek terheit
a hallgatag szegények

A foszladó világ felett
te változó és mégis egy,
szelíd, örök vigasz vagy;
elomlik minden kívüled,
mit lágy erőszakod kivet,
elomlik és kihamvad.

De élsz te, s égve hirdetik
hatalmad csillagképeid,
ez ősi, néma ábrák:
akár az első angyalok,
belőled jöttem és vagyok,
ragadj magadba, járj át!

Feledd a hűtlenségemet,
legyőzhetetlen kényszerek
vezetnek vissza hozzád;
folyam légy, s rajta én a hab,
fogadd be tékozló fiad,
komor, sötét mennyország.


__________________________________

2009. szeptember 16., szerda

Francois Willon (Faludy György): A haláltánc-ballada

Ott ült a Császár. Dús hajában
hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva
imádták, barna köldökén
a Göncöl forgott, válla balján
lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohóc sírt trónja alján:
„Mit sírsz” - rivallt reá - „bolond,
nincs szív, mit kardom át ne járna,
enyém a föld!” ... S hogy este lett,
egy csontváz tántorgott eléje
s elfújta, mint a porszemet.
- Kényúrként éltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Gót ablakában sírt az Orvos:
„Uram, nektárod merre nő,
amely ír minden kínra s melytől
meggyógyul minden szenvedő?”
S az ajtó nyílt: keszeg magiszter
táncolta végig a szobát,
kezében mély ólomkehelyből
kínálva színtelen borát:
„Igyál, e nedv hűs, mint a mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál testvér; e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar.”
- Kontárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A kútkávánál állt a Gyermek,
szakadt gyolcsingecskében, s rőt
topánban, s nézte lenn a vízben
képét, mely játszani hívta őt:
... „Ha jössz: a holdleánytól este
a cukrot süvegszám kapod,
s minden pirosló reggelente
békákon ugrálunk bakot.”
„Jövök már!” - szólt, s a kútvíz nyálas
siklót dagasztott zöld hasán,
míg a Halál vihogva vitte
anyjához a vörös topánt.
- Balgán játszottunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Repedt tükrénél ült a Céda:
„Hajamnak árja még veres,
miért, hogy már a régi léha
seregből senki sem keres?
Ölem még izzó csókra éhes,
mellem rózsája még kemény...”
S az ablakon röhögve lépett
be az utolsó vőlegény:
„Hopp, Sára, hopp, gyerünk a táncra,
ma: holt szerelmeid torán
hadd üljön nászlakomát a lárva
ágyékod hervadt bíborán!”
- Buján fetrengtünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Éjjel borult a háztetőkre,
s kuvikhang szólt a berken át,
midőn a Bankár útnak indult,
elásni véres aranyát.
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál;
s mikor kardot rántott, a csontváz
fülébe súgta: „Mondd, szamár,
szamár, mit véded még a pénzed?
Meghalsz s a kincset elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senki sem.”
- Kufárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Aranypárnáin ült a Dáma,
s üvöltve sírt: „ne még, ne még”,
de ő már átkarolta drága
csípői karcsú, gót ívét,
„engedj csak még egy lanyha csókot,
még egy gyönggyel kivarrt ruhát,
engedj csak még egy buja bókot,
még egy szerelmes éjszakát” -
de ő, rút foltot festve mellén,
mely, mint a rákseb, egyre nőtt,
fehér testét nyakába vette
és vitte, vitte, vitte őt.
- Tunyán henyéltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Tüzénél állt az Alkimista,
s óráját nézte, mely lejárt.
„Isten vagy ördög: egy napot még,
amíg megoldom a talányt,
a végső, nagy talányt, amerre
görebjeimnek ezre vitt,
csak egy napot még, mert megfejtem,
megfejtem holnap alkonyig.”
„Nem fejted” - szólt a hang - „nem fejted”
s vállára tette jéghideg
kezét, míg felrobbant a lombik:
„Aludni mégy most, mint a többiek.”
- A Titkot űztük mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Pestis-csengőkkel jött a dögvész,
s a reimsi szentegyház előtt
húsvét vasárnapján derékon
kapta a hájas Püspököt:
„Néked szereztem ezt a nótát,
gyerünk, nagyúr! Csengőm csörög -
légy pápa, vagy próféta, rózsás
hajnalködökbe öltözött,
légy szent püspök, vagy rút eretnek,
ki ég a máglya kormain,
misézhetsz lenn - én fenn nevetlek
a dómok csonka tornyain!”
- Álszentek voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
„Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mint a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm, egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!”
Ő rábólintott s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzát,
vagy pipacsot az őszi szél.
- A földbe térünk mindahányan,
s az évek szállnak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!


________________________________________

Bár lennék...

Bár lennék fogtömés,
vagy kicsiny rút kapszli,
vagy félig fútt luftballon,
vagy bármi,
csak ne répa

Laár András

___________________________

Weöres Sándor:
GALAGONYA


Őszi éjjel
Izzik a galagonya,
Izzik a galagonya
Ruhája.
Zúg a tüske,
Szél szalad ide-oda,
Reszket a galagonya
Magába.
Hogyha a hold rá
Fátylat ereszt:
Lánnyá válik,
Sírni kezd.
Őszi éjjel
Izzik a galagonya,
Izzik a galagonya
Ruhája.
_____________________________

Szergej Jeszenyin

A tavon

A tavon az alkonyi bíbor szőve már.
A fenyvesben fajd zokog. Zengve sírdogál.

Faodúba bújt bele, zokog a rigó.
Csak magam nem sírok. A lelkem ragyogó.

Érzem, jössz ma este kanyargós utakon
friss kévékre ülni a szomszéd asztagon.

Csókollak a mámorig, elhervasztalak.
Boldogot nem bántanak a pletykaszavak.

Cirógatlak, mígnem a fátylad leszeded,
s viszlek a bokorba, míg virrad, részeget.

Csak zengjen a fajd dala, zokogjon nagyon!
Boldog bánat is van a bíbor hajnalon.

(Jánosy István)

___________________________________________

Falcsik Mária: Keresetlenül

most ilyen korszak van ez már a harctér
nincs nyegle smúzolás nincs antik arcél
most már kisírom semmi nem riaszt el
hogy én szeretlek légy te bárhogy ezzel
a Föld is lakható hely lett miattad
épp csak nem veled - te aztán megadtad
ez van s hogy mennyi tartást várhatsz tőlem
nem tudom: erőm szivárog belőlem
de oly rég tartom ezt a mérlegformát
kezemmel egybeforrt az égő korlát
így te csak nyugodtan értékeld másképp
nem estem még le s nem húzódtam hátrébb
bár mint az öngyilkos cseléd a gangról
hozzád ki mernék lépni önmagamból
______________________________

Presser Gábor:

A szívemben nincs senki másnak hely

Lehet megtalálsz majd egyszer mert nem jól bújtam el
Kicsit megharagszol majd mert nem tagadtam el
De értelmetlen kérdés a választ tudnod kell
A szívemben, a szívemben nincs senki másnak hely

Lehet rajtakapsz majd egyszer hogy másnak írtam dalt
És a csók után a múzsa még maradni akart
Hogy ott maradt vagy elrepült kérdezned sem kell
A szívemben, a szívemben nincs senki másnak hely

Lehet százszor hallott földhözragadt primitív ez a mese
Lehet elcsépelt a gondolat kicsit giccses a kezdete
De most az egyszer hadd maradjon így
Most az egyszer hadd legyen jó így

Lehet azt is hallod egyszer hogy elcsatangoltam
Ahogy bandukoltam vissza csak rád gondoltam
Csodálkozni nincs mit hisz úgyis tudnod kell
A szívemben, a szívemben nincs senki másnak hely

____________________________________

Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem mint a lét
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –
mit mondjak még? A tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.



__________________________________________________



Konsztantinosz P. Kavafisz: Ithaka

Ha majd elindulsz Ithaka felé,
válaszd hozzá a leghosszabb utat,
mely csupa kaland és felfedezés.
A Küklopszoktól és Laisztrügónóktól,
s a haragvó Poszeidontól ne félj.
Nem kell magad védened ellenük,
ha gondolatod tiszta és egyetlen
izgalom fűti tested s lelkedet.
A Laisztrügónokkal, Küklopszokkal, a bősz
Poszeidónnal sosem találkozol,
hacsak lelkedben nem hordozod őket,
hacsak lelked nem áll velük utadba.


Válaszd hozzá a leghosszabb utat.
Legyen minél több nyári hajnalod,
mikor - mily hálás örömmel! - először
szállhatsz ki sose-látott kikötőkben.
Állj meg a föníciai pultok előtt,
válogass a jó portékák között,
ébent, gyöngyházat, borostyánt, korallt,
és mindennemű édes illatot,
minél többet az édes illatokból.

Járj be minél több egyiptomi várost,
s tanulj tudósaiktól szüntelen.
Csak minden gondolatod Ithaka legyen;
végső célod, hogy egyszer oda juss,
de ne siess az úttal semmiképp.
Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út,
hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten,
az út aratásával gazdagon,
s ne várd, hogy Ithaka majd gazdagon fogad.
Neki köszönöd a szép utazást,
mit nélküle sosem tehettél volna meg,
hát mi mást várhatnál még Ithakától?

Nem csaphat be Ithaka, ha szegény is;
a szerzett tudásból s tapasztalatból
máris megtudhattad, mit jelent Ithaka.

______________________________________________


Adamis Anna: A fák is siratják

Tovább él a nap, amikor megláttam,
Tovább él a perc, amit úgy kívántam,
Ha tovább élek én, tovább él ő bennem,
Mit tehetnék mást, ha egyszer őt szerettem...?

A fák is siratják az elveszett lombukat,
Mit tehetsz te mást, ha neked is ez maradt?
A fák is azt hiszik, hogy nem igaz most a tél,
Mit tehetsz te mást, ha egyszer is szerettél...?



____________________________________________________

Faludy György:  Valómnál jobbnak

Valómnál jobbnak, nemesebbnek
játszom előtted magamat.
Attól vagyok jobb, mert szeretlek
s mert felemellek, magasabb.

Az önzés is önzetlenség lesz
közöttünk. Ám mint válhatok
olyanná, amilyennek képzelsz?
Szerelmed cél s nem állapot.

Vibráló partok szélén járok
veled s lesem zárt ajkadat.
Ingem nyílásában virágot

viselek s kést az ing alatt,
és éjjel egy-egy részt kivágok
magamból, hogy megtartsalak.



_________________________________________________



Walt Whitman - O Captain! my Captain!-

Ó kapitány! Kapitányom! A félelmes útnak vége,
Hajónk nyerte a nagy csatát, uram eljött a béke.
Közel a parthoz harangok szólnak, a kikötő népe ünnepel,
Csillogó szemek figyelik hajónk, ahogy komoran úszik el,
De Ó jaj! Ó jaj! Ó jaj!
Vörös vércsepp koppan,
S a kapitány a fedélzeten
Vérbe fagyva, holtan.

Kapitány! Ó kapitányom! a harang érted kondul,
Kelj fel – hiszen zászló leng – a néped érted tódul,
Harsogó kürtöknek, szalagos csokroknak ki tud ellenállni,
Téged hív a hullámzó tömeg, a hőst akarják látni.
Kapitányom! drága atyám!
Karom fejed alá fontan,
Mily szörnyű álom látni téged
Vérbe fagyva, holtan.

De a kapitány nem válaszol, ajka néma bágyadt
Nem érzi már tartó karom, arca békés, sápadt,
Hajónk kiköt, horgony csörren, az útnak most már vége,
A győztes hajó elérte célját, s visszatért a révbe.
Örvendjetek, zsibongjatok!
Én nem mozdulok onnan!
Hol a kapitányom fekszik,
Vérbe fagyva, holtan.


_______________________________
Szergej Jeszenyin:
Hol az örök titok szunnyad

Hol az örök titok szunnyad,
van egy túlvilági rét.
Itt jártam, e földi útnak
véletlen vendégeként.

Erdők, vizek áradása.
Fönn egy szárny suhan velem.
Égitestek vad futása
vonta ködbe életem.

Nem a te csókodtól égtem,
sorsom nem hozzád füzött.
Érzem: új út készül értem
napkelet s nyugat között.

Így rendeltetett: a szótlan
sötétségbe szárnyalok.
De senkinek búcsúzóban
semmit hátra nem hagyok.


Ahol minden vihar hallgat,
messze hagyva földedet,
szememet, mint iker-holdat
kigyújtom a mély felett.



______________________________

Jónás Tamás: Többnyire ágy szélén, elmerengve...

Többnyire ágy szélén, elmerengve,
a szekrény alá látva (mintha lenn
a vastag por titkokat temetne),
babrálva nadrágomon, ingemen,
esténként így vetkőzöm, és némán,
mint akinek semmi sorsa nincsen,
árnyékomat nézem a tapétán,
és nem kérem Istent, hogy segítsen,
“most már inkább ezután se nézz rám” –
gondolom, míg ruháimat földre
vagy rozzant, nyekkenő székre dobom,
a takarómba rejtezem előle,
s hogy ne lásson, nem is álmodom.


__________________________________________________________


2009. szeptember 15., kedd

Parti Nagy Lajos - Csigabú

A bánatot, mit tán ma érez
mint brummogó, halk őszi hangot
idomítgassa a kezéhez
gyúrjon belőle kis harangot
csigát, lovat, s ne kérje számon
a búanyag rém furcsa jószág
egy formátlan szomorúságon
cseppet sem segít a valóság.

De hogyha átöleli szépen
megdédelgeti az ölében
s csinál a búból búbabát
tükörbe néz a hülye bánat
s mert a bánat egy hiú állat
elvigyorogja tán magát.

_________________________

Nagy László: A TENGERÉSZ ÁLMA

Egy csillagot hazai parton sáfrányhajút

imádok én odakötök álmot hajót

s ha laskafehér vitorlát eléd eresztek

bókolok neked gyönyörűm dehogy

a szesznek

majd rézoxid-orrom hófehérkévé varázslom

viszem eléd csupa tengergöröngy-pofámon

attól a perctől nincs közöm disznó szavakhoz

mert eljutva hozzád megtérek igaz

magamhoz

angyali dalhoz kalácsos karácsony-este

pilézzen hó a férfinyomort kirekessze

s mint kire szerelem édesen nagy súly esett

Bermuda-háromszögedben elsüllyedek

____________________________________________

T. S. Eliot: A háromkirályok utazása

"Hideg volt odamenet,
Épp legrosszabb része az évnek
Az útra, s ilyen hosszu útra:
A nagy télvíz idején"
S a tevék feltörve, lesántulva, csökönyösen
Az olvadó hóba feküdtek.
Volt, mikor visszakivántuk
A nyári palotákat a dombokon, a függőkerteket
A sörbethozó, selymes lányokat.

Itt meg a káromkodó, zúgolódó tevehajcsárok,
Akik megszöktek, mert kellett nekik a szesz meg a nő,
S a kihúnyó tábortüzek, a hiányzó sátrak,
S a mogorva várak, az ellenséges városok,
S a mocskos falvak, ahol az ember bőrit is lenyúzzák:
Nehéz volt odamenet.
Végül inkább egész éjszaka utaztunk,
Sebtiben szundikálva,
S a fülünkbe dúdoltak a hangok, szólván,
Hogy mindez csak őrület.

Aztán hajnalra leértünk egy enyhe völgybe,
Párás volt, a hóövezet alatt, növényektől illatozó;
Folyó rohant benne s egy vizimalom verte a sötétet,
S három fa nyúlt az alacsony égbe,
S egy öreg, fehér ló ügetett el a mezőn.
Aztán egy kocsmához értünk, szőlőlevelek a fejgerenda fölött,
Nyitott ajtók előtt hat kéz vetett kockát ezüst pénzdaradokért,
S a lábak rugdosták az üres borostömlőket.
De útbaigazításat nem kaptunk, haladtunk hát tovább
S megérkeztünk este, egy perccel se hamarabb
Találtunk arra a helyre: mondhatni, kielégítő volt.

Mindez régen volt, emlékszem én,
És megtenném újra, de vegyétek észbe
Ezt vegyétek észbe
Ezt: miért vezettek végig ezen az úton,
Születésért vagy Halálért? Volt Születés, igaz,
Bizonyítékot kaptunk rá, s nem kétes, láttam születést, halált,
De azt hittem különböznek egymástól; ez a Születés
Kemény és keserű haldoklás volt nekünk, olyan volt, mint a
Halál, a mi halálunk.
Visszatértünk székhelyünkre, ezekbe a Királyságokba,
De itt nincs többé nyugtunk, a régi függelemben,
Köröttünk idegen nép csüng istenein.
Másféle halálnak örülnék.
_______________________________________________________

Kányádi Sándor: LASSAN ELTELIK

eltelik a nagy készülődésekkel
lassan eltelik előbb a fele
aztán a másik fele is csak
készülődünk az időközben idő-
szerűtlenné vált nagy mire is
végül a sebtiben sütögetett kis
pecsenyék csömörével a szánkban
mentegetőzve tárjuk szét már csak
arra jó karjainkat sajnos élni
is kellett közben sajnos így igaz

________________________________________



Bertók László
Ha benned van már az egész

Mit viszel magaddal, ha már
mint lépcsőházi nevetés,
mint mikor nyitva a határ,
ha benned van már az egész?

Hova lesz a világ, ha kész,
és futsz, mert visszakiabál,
és ahány ablak, annyi rés,
de sehol, amit mondanál?

Miért megy akkor is, ha áll,
ha csupán csak integetés,
bent a titokzatos kvazár,
kint a csillaggal teli prés?

Mire föl a nehézkedés,
ha röpülsz már mint a madár?





___________________________________________
Quimby : Most múlik pontosan - dalszöveg

Most múlik pontosan,
Engedem had menjen
Szaladjon kifelé belőlem
Gondoltam egyetlen
nem vagy itt jó helyen
nem vagy való nekem
Villámlik mennydörög
ez tényleg szerelem.

Látom, hogy elsuhan
felettem egy madár
tátongó szívében szögesdrót
csőrében szalmaszál
Magamat ringatom,
még ő landol egy almafán
az Isten kertjében
almabort inhalál

Vágtatnék tovább veled az éjben
Az álmok foltos indián lován
Egy táltos szív remeg a konyhakésben
Talpam alatt sár és ingovány

Azóta szüntelen
őt látom mindenhol
Meredten nézek a távolba
otthonom kőpokol
szilánkos mennyország
folyékony torztükör
szentjánosbogarak fényében tündököl

Egy indián lidérc kísért itt bennem
Szemhéjain rozsdás szemfedő
A tükrökön túl fenn a fellegekben
Furulyáját elejti egy angyalszárnyú kígyóbűvölő
_____________________________________________

Weöres Sándor - A célról

Mit bánom én, hogy érdemes
vagy céltalan a dolgom?
Patak vagyok: kérdjem-e, hogy
habomat hova hordom?

Harcolok: nem tudom, kiért
és nem tudom, ki ellen.
Nem kell ismernem célomat,
Mert célom ismer engem.

_________________________________________

William Butler Yeats

William Butler Yeats - Ír repülő a halálát jósolja

Tudom, fent a felhők fölött
egyszer elér a végzetem;
nem bántott, akit üldözök,
akit védek, nem szeretem;

az én hazám: Kiltartan Cross,
népem: földünk szegényei,
őket a vég, ha jó, ha rossz,
nem sújtja s nem emelheti.

Nem törvény, szónok, taps, tömeg,
s nem kötelesség, a szivé,
egyszerűen az élvezet
hozott e dúlt felhők közé;

mérlegeltem, mi volt s mi lesz
és úgy láttam, mindegy, mi vár;
egyensúlyban tartja üres
életem az üres halál.